Kalandos út New Yorkba, majd a táborba

Sikeresen megérkeztem a táborba már pár nappal ezelőtt, és már össze is gyűjtöttem az összes erőmet, hogy leírjam az érkezésem napjait Magyarországtól kezdve egészen a táborig. 

Utolsó napomon otthon nagyon nehezen tudtam elaludni, a korai fekvés nem segített a dolgon, ezért felkeltem és elkezdtem a szakdolgozathoz nézni anyagokat. Ez szerencsére jól el is álmosított, de nagyon rossz volt belegondolni, hogy csak 1.5 órát aludhatok. 

A repülőtéren kiderült, hogy bőröndöm igen csak könnyű lett, a 20 kilót sem érte el. Számítottam is rá, hiszen a fél táska üres volt. A reptéren találkoztam Noémivel, aki tisztára izgult, hogy mit, hogyan kell csinálni; valamint Rebekával, és barátaival. Ők mind együtt mentek Brussels Airlinesszal, míg én egyedül az airBerlinnel. Amúgy hihetetlenül meg voltam elégedve a társasággal: németek lévén nem várták el, hogy németül beszéljek hozzájuk, legtöbbször angolul szóltak hozzám, de próbáltam gyakorolni a szerény kis német tudásomat. Berlinbe érve egy nagyon aranyos szív alakú csokit kaptunk, amiről nem gondoltam, hogy a későbbi megpróbáltatások gyógyítására nagyon jó lesz. 

Igazából semmi gond nem történt azon kívül, hogy a berlini reptér (a Tegel) egy káosz. Kiszálltunk a repülőből, bementünk a terminálra, ahol egyből a bőrönd kiadó köszöntött. Nem lehetett semerre sem menni a kijáraton kívül. Ekkor a rendes reptér fogadott, ahol mindenki járkálhatott, bárhova kimehettem volna a városba, stb. A "kapumat" kb. 10 perc alatt megtaláltam, és lám, még mindig volt 4 szabad órám a gépem indulásáig! Az agyam azon kattogott, hogy vajon a bőröndömet meg kéne-e kapnom annak ellenére, hogy Pesten azt mondták, hogy nem. Így hát odamentem a kapunál álló bácsihoz, aki nagyon kevés angolsággal elkezdte mondani, hogy a táska megy New Yorkba, de később álljak oda a pulthoz és megkapom a dokumentumokat. Kicsit értetlenül néztem rá, mert a beszállókártyám már megvolt, szóval több papírt én nem akartam kapni, de elmentem tőle és leültem. Végül, pár óra elteltével tényleg oda kellett mennem a pulthoz, ahol tettek egy szép nagy fekete karika alakú matricát a kártyámra. Aztán mehettem is tovább. A berlini reptérnél szigorúbb reptéren még nem jártam szerintem életemben: mindenhol rendőrök - a folyosókon fel-alá járkálnak, a biztonsági ellenőrzésnél is 2en állnak... az átvilágításkor pedig mindent kipakoltatnak a táskából, amin "ml" jelzés van, így hát kikerült a táskából még a szempillaspirálom is, és tették át az összes ilyet egy külön zacskóba. Így utólag visszagondolva nem olyan rossz ez a rendszer, hiszen nem kell az összes beérkező utassal 1 helyre menni ahhoz, hogy leellenőrizzék az útlevelet, hanem csak a saját gépem utasaival kell sorban állni, ami kevesebb időt eredményez, valamint annak az esélye is csökken, hogy lekésse az ember a gépét. 

A nagy gép is jónak tűnt, bár pár óra után eléggé fájt a hátsóm. Online olvastam, hogy az airBerlin nagy gépein hihetetlenül zsúfoltak az ülések, amit én nem értettem, hogy miért írtak, mert az ablakoknál csak 2 szék volt elhelyezve, így én egyáltalán nem éreztem magamat bezsúfolva. A kaja nekem tetszett, csirkét ettem ebédre, és a 2. étkezés sem volt olyan rossz! Az 1. gépen is kaptunk egy kis péksütit, úgyhogy még mindig jobbnak tartom őket, mint pl. a sokkal drágább Brussels Airlinest, aki a Budapest - Brüsszel szakaszon italon kívül semmit az ég adta világon nem ad az utasainak. Az airBerlin szórakoztató rendszere annyira nem tetszett viszont. Unatkozni nem lehetne a filmek mellett, mert volt belőlük 40, de valahogy nem nyerte el a tetszésemet. Megnéztem a Toy Story 3-at, és zenét hallgattam, a Sia legújabb albumát. 

New Yorkba érve éreztem azt, hogy a 40. sorból kicsit hátrányos helyről tudok nekiindulni a bevándorlási hivatalnak. Próbáltam minél gyorsabban menni, hogy le tudjak hagyni néhány embert, és ne a kígyózó sor után álljak csak be, mert akkor ott lehetek még órákat. És lám, olyan jól csináltam a sietést, hogy maximum 10-15 ember lehetett előttem! Fél óra alatt meg is csináltam mindent, a bácsi megkérdezte, hogy milyen pozícióra jövök a táborba, és már el is engedett. A bőröndömmel minden rendben volt, így mehettem is az AirTrainre. 

A metrón ülve egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy felszállt egy pár feka, és felkiabáltak, hogy akkor most show van. A new yorki metrókon gyakran lehet látni X-faktorba, meg hasonló műsorokba való emberkéket, akik elkezdenek énekelni, de leginkább táncolni. Ekkor én is részese lehettem egy ilyen shownak, aztán ugyanúgy a másik metrón is, amire át kellett szállnom. Itt lenne egy videó. Nem az enyém, de így legalább el tudjátok képzelni, hogy milyen is lehet egy ilyen show. 

Miután leszálltam, jöhetett a kb. 10 perces séta a hostelbe, ami alatt sikeresen szétjött a bőröndöm kereke. Úgy néz ki, mintha defektet kapott volna, de valahogy vissza tudtam állítani a táborban, úgyhogy adja Isten, hogy kibírja a tábor utáni utazást, és ne kelljen még erre is most költeni. 

A hostelben szálltak meg a lányok is, ezért mindenképp szerettem volna velük lenni. A szállás lefoglalásakor, azaz már májusban tájékoztattam a hostelt, hogy szeretnék velük lenni, ennek ellenére csak nem adtak hozzájuk helyet azzal az indokkal, hogy már betelt a szoba. Na mondom jólvan, egye fene, 1 éjszakát kibírok. Érdekes módon 10 személyes szobát foglaltam le, és 8 személyesbe adtak... na mindegy is, ennek ellenére nem tudtam aludni, mert volt a szobában egy csicsergős ausztrál lányka, aki mindenkivel normális hangerővel kezdett el dumálni. Úgyhogy nem volt jó éjszakám. 

Másnap reggel Noémivel indultunk neki az útnak, és mentünk a Port Authority pályaudvarra, hogy elkapjuk a 9 órási buszt Winstedbe, ahol Cindy, a táborigazgató várt minket. Minden rendben volt, csak Winstedbe nem volt ott időben Cindy, 1-2 percet kellett várni. 

A táborba érve várt minket a karbantartósok lányának szülinapi partija, ahol odaadtuk a Kockásfülű nyulat - a kislány nagyon szereti! Körbemutattuk a tábort Noéminek is, aki még nem jegyezte meg, hogy mi merre van, de idővel tuti, hogy ebbe is belejön majd.

Ennyit az érkezésemről. Következő bejegyzésemben írnék az első munkanapokról, amik kicsit nehezebben indultak a kelleténél. 

Indulás előtt pár órával

Ígértem, hogy még kiutazásom előtt írok pár mondatot magamról. 

El sem hiszem, hogy ilyen hamar elment ez az idő, amit itthon tölthettem el. Rengeteg tervem volt, többet sikerült is megvalósítanom: pl. elmentem az összes orvoshoz, akihez kellett mennem (vérvétel, hepatitis oltás 3. részének beadása, bőrgyógyász, fül-orr-gégészet), ezáltal tudok jelentkezni nyelvvizsgára (Pannonra megyek október elsején), sikeresen leadtam a szakmai gyakorlatos papírokat, és még a konzulensemmel is sikerült találkoznom a szakdolgozattal kapcsolatban. Már 25 oldalam megvan, ami jó, mert 40 a minimum. Nem azért aggódok, hogy ezt nem érem el, hanem azért, hogy túllépem a maximum határt, a 60 oldalt, hiszen még nem írtam bele a Marketing-mixet, és a Külső környezet elemzéséből is csak 1 rész van kész. Valamint a kutatást is meg kell csinálnom. Remélhetőleg a tábor alatt sikerül megírnom. Illetve meg kell írnom, ugyanis a tanárnő kitalálta, hogy jó lenne elmenni TDKra, mert nagyon tetszik neki a téma. Hát uccu neki, én is szívesen mennék, így, hogy már egy tanár is mondja, hogy elvinné a témámat, akkor már tényleg menni kell. 

A pakolásnak nagyon nehezen álltam neki, hiszen előző szerdán úgy döntöttem, hogy nekem a 2000 darabos puzzlet van kedvem kirakni még kiutazás előtt. A család biztos volt benne, hogy nem fogom kirakni, pár nap után én is láttam ennek esélyét, hiszen rengeteg dolgom volt. Azonban mégis sikerült kiraknom 1 hét alatt az egészet, így folytathattam a fontosabb dolgokkal való törődést :D Így hát tegnap elkezdtem pakolni a táskámat is, ma meg már be is fejeztem (1 nappal előbb azért kénytelen vagyok...). Az az érdekes, hogy mindent bepakoltam a táskába, és csak félig van! El sem tudom képzelni, hogy ez miért van, de remélem, hogy nem fogok semmit sem hiányolni. A táborban végülis 2 doboz ruhám van, remélem, hogy ezáltal tényleg elég cuccom lesz. 

Holnap hajnali fél 3kor indulunk neki a nagy útnak. Előző bejegyzésben is írtam, hogy először Berlinbe megyek, és ott szállok át a New Yorkra tartó repülőre. Helyi idő szerint délután 4kor fogok megérkezni, lesz vagy 8 óra, mire a szállásra érek. Másnap pedig indulunk neki Noémivel a 3 órás buszútnak Winstedbe, a táborhoz legközelebb lévő buszmegállóhoz. 

Már vasárnapra hivatalosak vagyunk egy szülinapi partira. A karbantartósok lánya 1 éves most, ezért rendeznek neki egy partit a szülei. Noémivel rendeltünk neki egy Kockásfülű nyulat ajándékként, hogy mégis valami magyar dolgot vigyünk neki. Nagyon szívesen töltenék fel fotót róla, de nem akarok, a végén még lelőném a poént az amerikaiak előtt :D (sosem lehet tudni, hogy épp ki nézi a blogot, ugyebár...)

Nagyjából ennyit. Próbálok minél hamarabb jelentkezni. Mindig jó sztorijaim vannak a repülőtéren, már megszokhattuk, úgyhogy mindenképp szeretnék egy bejegyzést szentelni a kiutazásomnak és érkezésemnek :D 

Amerika 5. alkalommal

Immár ötödik alkalommal, hogy megyek az USAba. Hihetetlen, hogy még anno 2012-ben úgy mentem ki, hogy jó kis móka lesz egy nyárra, aztán következő nyáron máshova megyek… aztán végülis ott maradt a lelkem :) és amint vissza lehet menni, én megyek.

Mikor Indonéziába felvettek, figyelnem kellett arra, hogy úgy érjek haza, hogy még el tudjak menni vízuminterjúra. Így döntöttem az április végi hazaérkezés mellett, ugyanis úgy gondoltam, hogy május elején van az utolsó vízuminterjú – amiről kiderült, hogy nem, de nem baj, legalább van időm mindent elintézni!

A vízumot május 6-án sikeresen megkaptam. 1 konzul volt, szerencsére nem az, akit az előző 2 évben kaptam. A mostani egy nagyon jó fej fickó volt, aki nem volt feszült attól, hogy ő csinálja a vízuminterjúkat egyedül, sőt, még poénosra is vette a figurát, amikor a tollat a füle mögé csapta és úgy kérdezgette az embereket. Tőlem megkérdezte, hogy ugyanoda megyek-e már vissza, mit fogok csinálni, és mikor végzek az iskolával. Nagyon megkönnyebbültem, hogy nem kellett magyarázkodnom, hogy miért csak szeptember közepén értem vissza.

Idén a táborban növekedett a magyarok létszáma: mindössze 6-an fogunk kimenni. Cindy tavaly azt mondta, hogy pénzszűke van, úgyhogy nem nagyon fog külföldieket felvenni, de aztán januárban írt nekem e-mailt, hogy ajánljak neki magyarokat. Így került be Noémi, akit eleve ismertem még koleszból, mint szobatárs; valamint Orsolya, akivel a Camp Leaders boronált össze. Aztán később kiderült, hogy felvett Cindy valami Áront is, akit a Laci szervezett be. Sajnos a Laci idén már nem jön vissza, mert nincs jogviszonya és munkát sem talált, hogy gyerekfelügyelőként jöjjön vissza. Petra visszajön, ő pedig beszervezte a barátját, Levit. Levi és Orsolya elvileg karbantartósok lesznek, mi, többiek pedig a konyhán leszünk szerintem fele-fele arányban az amerikaiakkal. Szerintem már be is jelenthetjük, hogy az amerikaiaknak magyarul kell tanulniuk, lassan többségben leszünk magyarok :D Amúgy hihetetlen nagy változások lesznek a konyhán: az eddigi csapatból csak Petra, Sue és én térünk vissza. A fiúk valamiért nem jönnek vissza, valamiért Tim sem, és sajnos Jaimie sem, mert ők elköltöztek valamelyik Dakotába. Drága vízi mentő barátom, Jimmy is vissza fog jönni nagy örömömre. Mindegy, eltelt 1 év, mindez elég ahhoz, hogy úgy menjünk vissza, hogy nem fújunk a másikra.

A táborban június 12-től augusztus 26-ig leszek. Noémivel leszünk az elsők, míg a többiek 20-a után kezdenek majd szállingózni. A konyhás csapat csak június 27-én érkezik, a tábor pedig csak 1 héttel utána fog kezdődni. Úgyhogy előtte megint kiélvezzük az egyedüllétet, akkor megyünk a tóhoz, amikor akarunk, ihatunk pálinkát, és egyéb alkoholos löttyöt, ugyanis gyerekek nem lesznek ott. Érkezéskor pedig ott lesz Laci is, aki Kanadából fog átlátogatni hozzánk. Ő most Kanadában van táborban, pont azon a napon ment ki, amikor történt a brüsszeli robbantás. Pont ott szállt volna át, ezért pár nappal később jutott csak ki Kanadába elmaradt táskákkal. De szerencsére pár héttel ezelőtt sikeresen megkapta az utolsó csomagját is :D Szóval ő kért meg, hogy vigyek a táborba Unicumot, és ő majd azt ki fogja fizetni.

A tábor után a nyugati partra fogok menni, ahova már megvannak az útitársaim is. Valószínűleg augusztus 27-től szeptember 10-ig leszek ott. Először Las Vegasba repülök, ahol eltöltünk egy éjszakát, és megyünk a Grand Canyonhoz, Antelope Canyonhoz, Horseshoe Bendhez, megnézzük a Death Valleyt, és megyünk vissza Las Vegasba. Szeptember 2-án válnak el az útjaink, úgyhogy onnantól egyedül tervezek menni, kivéve, ha találok embereket az útra. Amennyiben nem találok senkit, egyedül folytatom az utat Los Angelesbe 3 napra és San Franciscoba 2 napra. San Franciscoból el szeretnék menni a Yosemite Nemzeti Parkba, ugyanis csodálatos :) 

De én nagyon remélem, hogy az utazás közeledtével többen keresnek majd útitársat és be tudok majd valahova csatlakozni :)

A nyár folyamára nem ígérek semmit, főleg nem sok bejegyzést, hiszen mégiscsak ötödik alkalommal megyek ki, ezért túl sok különleges dolgot nem fogok tudni veletek megosztani. Természetesen néha bejelentkezek, főleg, amikor megjön a konyhás csapat, hiszen számomra az új lesz. Na és persze az utazásról is írni fogok nektek, remélhetőleg nem csak azután, miután hazaérek! :D

Legyetek jók, találkozunk Amerikában, vagy még azelőtt! :)

Hazatérés

4 napra visszamentem a táborba. Szerencsére másnap nem kellett sokat dolgozni. Mivel elég meleg volt, az igazgatónő mondta, hogy fél 3kor befejezhetjük a munkát. Ennek nagyon örültem, hiszen annyira éreztem az időeltolódást, hogy ebédkor kb. hozzám sem lehetett szólni, mert nem értettem meg semmit. Este nem éreztem, hogy álmos lennék, 11 után feküdtem le aludni. Másnap reggel viszont annál rosszabb volt a kelés, és munka közben is éreztem, hogy bármelyik pillanatban elalhatok. 

Hogy miért is mentem vissza 4 napra? Csakis az esküvő miatt. Jó pénzt jelent, bár sok munkát is. Csak nem ezen a hétvégén. Nagyon csodálkoztam, körülbelül semmit sem kellett csinálnunk. Néhányszor pakolni kellett pár darab asztalt meg székeket, aztán ennyi. Az egész esküvőt így jellemezném :D egész végig az irodában voltunk, gépeztünk, filmet néztünk... mi jól jártunk, az már biztos :D 

Vasárnap viszont Lacival felkerekedtünk, és hazajöttünk Magyarországra. A nagy búcsúzkodás után David vitt ki minket Winstedre, hogy felüljünk a New Yorkba menő buszra. Az elején beszélgettünk kicsit Lacival, aztán bealudt, úgyhogy elkezdtem telefonozni. Miután beértünk a Port Authoritybe, elmentünk az olasz étterembe, ahol Honoluluból visszaérve is ettem, és benyomtam ugyanazt a menüt. Aztán indultunk is a reptérre, hogy inkább ott várjunk, minthogy későn érjünk oda. A metrón már én is éreztem, hogy lassan bealszok, Laci ott is aludt egy kicsit. Végül fél 5 és 5 között beértünk a JFK-re, a repülőnk meg 22:50-kor indult (volna..). Eleve nem volt megnyitva a check in, gondolom azér, mert a LOT csak 1 gépet indít naponta, minek megnyitni órákkal előtte. Úgyhogy csövezhettünk kinn. Aztán végre megnyitották a check int, pillanatok alatt átvizsgálták a táskáinkat, és még így is volt 2.5 óránk a beszállásig. Nagyok sok dolgot csináltunk, telefonoztunk kicsit, beszélgettünk, Laci olvasott, aludt... elmentem a terminálban sétálni, találtam Starbucks, ahol vettem egy nagy kávét, úgyhogy a következő órákban félóránként jártam WC-re pisilni :D Mikor már végre fél óra volt hátra a beszállásig, bemondták, hogy 1.5 órával később lesz a beszállás... egymásra néztünk Lacival, hogy végülis jó, hogy 2 óra az átszállási időnk Varsóban. Eléggé idegesek voltunk, hogy mi lesz, ha lekéssük a csatlakozást. A repülőn ülve viszont már ki lehetett számolni, hogy viszonylag időben be fogunk érni, lesz 1 óránk az átszállásra. 

A repülő amúgy hihetetlen rossz volt. 3 óra után úgy éreztem, hogy nem vagyok képes tovább ülni azon az ülésen, a stewardessek természetesen ismételten csak lengyelül akartak hozzám beszélni... és még a filmek sem voltak a legjobbak. Megnéztem a Marley és Ént, meg Tom és Jerryt. A maradék időt végig untam. 

Mikor leszálltunk Varsóban, próbáltunk minél gyorsabban leszállni a gépről. Örültem, hogy mivel a háromnegyed gép lengyel, szinte tuti biztos, hogy annyian nem fognak átszállni, azaz szabad utunk lesz a magyar géphez. Na azt csak szerette volna az ember, ugyanis még minden előtt volt az útlevél ellenőrzés, ahova mind a lengyelek, mind az átszállók kötelesek voltak felmutatni az útlevelüket. Szerintem jó pár gép szállhatott le akkor, mert iszonyatosan sokan voltunk. Lassan ment a sor is, ráadásul megjöttek az alkalmazottak is, és őket előnyben részesítették. Na és melyik sorba állnak be? MELYIKBE??? Hát persze, hogy a miénkben :D Aztán a 10. alkalmazott után elég rondán néztem az újakra, akik próbáltak volna odajönni. Szerintem láthatták dühömet, mert aztán átálltak a másik sorba :D Sikerült ott is átmenni, aztán irány - természetesen - a legtávolabbi kapu, ahonnan indul a pesti gép. Lacival futunk, hiszen már csak 10 perc volt a beszállásig, a kapukat meg még nem láttuk. Jött egy kanyar, ééés... TÁSKAELLENŐRZÉÉÉÉÉS, fákk yee! A fejem már 2x akkora volt, na mindegy, betettem mindent. Erre elkezdtek azon problémázni, hogy a fényképezőgép nincs kiszedve a kistáskából. ezért fogták, kiszedték és átnyomták még egyszer a gépen, amivel természetesen tovább lassultunk. Erre meg még a Laci is elkezdett poénkodni velem, amikor leállt, hogy szép lassan felhúzza az övét :D hát mondom elmehet valamerre :D aztán onnantól kezdve kb. tényleg futottunk, és odaértünk a kapunkhoz - megcsináltuk! :D A kapunyitás 5 percet késett, ami pont elég volt ahhoz, hogy megírjam édesanyámnak, hogy elértük a gépet, és, hogy elmenjek WC-re :D 

Az utolsó 1 óra 10 percet kellett túlélni, amit jól eltöltöttünk Lacival amőbázással és beszélgetéssel. Aztán végre landoltunk. A várt tócsi sajnos nem várt anyáékkal, de helyette voltak szendvicseink :D Lacit elvittük egy darabig, aztán indultunk is haza. 

Jó volt ez a 2015-ös nyár. Nagyon sok jó emlékkel lettem gazdagabb, és nagyon sok leckét is kaptam az élettől, amit a jövőben semmiképpen sem fogok elfelejteni. Ezzel zárnám is a blogot 2015-re, és remélhetőleg találkozunk 2016-ban is! :) 

Hogyan csempéssz át egy ananászt, avagy az utam Honoluluba

Délután fél 6kor már a reptéren voltunk Kahuluiban, miközbe a gépeink fél 9kor indultak (Nikéé fél 10kor). Mindenki más irányba ment: a lányok már mentek vissza Magyarországra, Gréti Bostonból, Niké pedig New Yorkból, úgyhogy ők külön-külön mentek. Én pedig Honoluluba. Egy elég olcsó légitársaságot találtam, akikkel $49-ért tudtam repülni Honoluluba. Mikor odaértem, megkérdezte a nőci, hogy nincs-e kedvem előbbi géppel menni, mondjuk 8kor. Hát mondom az nekem tökéletes, legalább előbb ott leszek Honoluluban és nem kell későn zaklatni a hostjaimat, ugyanis Couch Surfinggel kerestem szállást. Na, de a legjobb, hogy mondta a nő, hogy figyeljek arra, hogy 16 lb-nél ne legyen több a táskám. Hát mondom persze, nem lesz több, erre mondta, hogy mérjem csak le nyugodtan. Na már most a napokban vettem egy jó nagy ananászt, de mivel elég sok guavát szedtünk, meg kaptunk mangót, meg találtunk más gyümölcsöket, úgy döntöttem, hogy az ananászt inkább viszem Honoluluba. De hát a kilókat megnyomta a táskában még úgy is, hogy a levelének a nagy részét levágtam. Mivel életemben még sosem mérették le a kézitáskámat, úgy gondoltam, hogy semmi gond nem lesz vele, simán átmegyek vele. Hát nem :D Természetesen a táska nehezebb volt, kis pakolás után kiderült, hogy ha 1 könyvet átteszek a személyes táskámba, akkor csak az ananász az, ami a túlsúlyt adta. Nagy szívfájdalommal kellett tudomásul vennem, hogy meg kell válnom az ananásztól, és nem ehetek egy jó kis Maui Walmartos ananászt :D Megkérdeztem a hölgytől, hogy hol van a kuka, mire ő mondta, hogy a bejáraton kívül. Hawaiin úgy képzeljetek el egy repülőteret, hogy nincs teljesen lezárva (ezért nagyon meleg van még benn is...), folyosók vannak belül is, amik mellett kis kertecskék vannak, a becsekkolás pedig utcára nyílik, semmi bejárat, stb. stb. Na de térjünk vissza arra, hogy hogy dobtam ki (na persze) az ananászt :D szépen kimentem, táska kinyit, ananász megfog, táskába be, táska behúz, és indulás :D boldogan mentem a táskaellenőrzéshez, táskámban az ananásszal. A sztorinak viszont még koránt sincs vége, nehogy azt higgyétek! :D A táskaellenőrzésnél végre megszoktam, hogy cipőt le kell venni, mindentől meg kell válni, stb. stb., úgyhogy az utóbbi időben nem okoztam semmiféle fennakadást. Na de most! Szépen kijött a személyes táskám, a fényképezőgép és a cipőm, már csak a kézipoggyászra vártam. Hát nem kiveszik, hogy meg kell nézniük? Na mondom tuti az ananász, TUTI! Meg volt írva, hogy annak az ananásznak NEM SZABAD elhagynia Mauit. Úgyhogy kezdtem itt is elbúcsúzni a legjobb gyümölcs-barátomtól. Kinyitották a táskámat, belenéztek, egymásra néztek, és csak annyit látok, hogy az egyik nő ilyen "dehülyeezaturista" arccal mondja a másiknak, hogy "ananász". A másik együtt érzett vele, visszacsukták a táskámat, és odaadták. Megkérdeztem, hogy az ananász volt-e a bűnös, mondták, hogy csak meg akarták nézni, hogy tényleg ananászt viszek-e :D Úgyhogy kézen fogva az ananásszal elindultunk a váró felé, ahol megvártam Grétit és Nikét. Kis beszélgetés után elindultam a kapuhoz, ahonnan indult a repülőm. A jegyemre rá volt írva, hogy a 9-es kapuról indul a gépem (Island Air), viszont a kijelzőn 11-es volt. Gondoltam hát igen, a változás jogát fenntartják, úgyhogy nem is hezitáltam tovább, mentem a 11-eshez. Csak ott ülök, várok, erre látom, hogy beáll a Hawaiian Airlines gépe és kezdődik a beszállás. Odamentem a nőhöz, hogy hát ugyan jó helyen vagyok-e, mert ide van kiírva a gépem, de holt nem az a légitársaság, mint ami beállt. És persze mondta, hogy a 9-esről indul. Átmentem a 9-es kapuhoz, ember csak 1-2, odamentem az ott lévő alkalmazotthoz, aki mondta, hogy hát a repülőt lekéstem, de mehetek az eredetivel - húúúúúúúú, ezt megúsztam. Úgyhogy végülis fél 9kor indultam én is :D a repülőn pedig 8an voltunk + a személyzet. Kicsit csodálkoztam. Mikor odaértem Honoluluba, akkor találkoztam egy ellenőrrel, aki mondta, hogy valamelyik nap 3-an voltak a 67 személyes gépen. Én nem értem, hogy hol éri meg a cégnek, na de nem baj, legalább olcsók voltak. 

A következő kihívás a busz volt. Mondták a lányok, hogy a buszokon normálisan ki van írva az állomások neve, meg általában be is mondják a megállók neveit. Úgyhogy ettől annyira nem tartottam. Attól viszont igen, hogy nagyon ritkán mentek a buszok, és miért is ne akkor ment el előttem, amikor még nem voltam a buszmegállóban. Úgyhogy egyből fél órát várhattam a buszra. De eljött az ő ideje is, és mehettem Waikikire, ahol a hostomék is laktak. Egy nagyon kedves, fiatal házaspárnál voltam. Elég kicsi, illetve nagyon kicsi lakásuk volt, volt nekik a szobájuk és a fürdő, és ennyi, kifújt. Ennek ellenére nagyon hangulatos volt. Kicsit beszélgettünk és mentünk is lefeküdni. 

Másnap a Valley Of Temples emlékműhöz mentem el, ami Honolulutól van nem messze. Hallottam, hogy a honolului buszok nem a legpontosabbak, elég lazán veszik a menetrendet, valamint a hostom is mondta, hogy leginkább késnek a buszok. Korán csak akkor jöhet, ha már nagyon sokat késik, ugyanis, ha te odamész óra 30ra az óra 45ös buszhoz, lehet, hogy már menni fog óra 40kor, de akkor is azért, mert az még az előző. Busszal viszont általában bárhova el lehet jutni a szigetre, de elég valószínű, hogy át kell szállni minimum 1szer. Velem ez meg is történt. Az átszállásnál körülbelül háromnegyed órát vártam. Kezdtem azt hinni, hogy a buszmegállóban lévő hajléktalanok is azért váltak hajléktalanná, mert már olyan régóta várták a buszukat. Na jó, ez bunkó volt. De amúgy, ha már a hajléktalanoknál tartunk... iszonyatosan sokan vannak Honoluluban, ezért úgymond csalódás volt az a város. Nagyon sokan mennek Honoluluba csak azért, hogy hajléktalanok legyenek, ugyanis az időjárás kitűnő az egész évben, ételt meg könnyen lehet passzolni. Nem 1 utcát láttam tele sátorral, és körülbelül minden felszerelésük megvolt: a nagy sátor, bőrönd, szörfdeszka. pecabot... és még lehetne sorolni.

A Valley of Temples után leginkább a városban sétálgattam. Mikor leszálltam a buszról megláttam a kedvenc ruhaüzletemet, a Rosst, ahova iszonyat gyorsasággal berohantam, hogy eltöltsek minimum 2 órát a ruhakereséssel. Vettem is végül 2 pólót :) Aztán elindultam a Chinatownba, ahol ittam egy iszonyat rossz és drága bubble teát, és mentem a városközpontba. Úgy gondoltam, hogy kicsit sétálgatok és felülök a buszra, hiszen Waikiki nem volt túl közel a városközponthoz, kb. 20-30 perc. De le akartam menni az óceánpartra, úgyhogy lesétáltam. Aztán láttam, hogy nincs olyan messze az egyik park, amit ajánlottak interneten, hogy érdemes megnézni. Ezért elsétáltam oda is. Aztán csak azt vettem észre, hogy végülis már a hostomék lakása sincs olyan messze, úgyhogy szépen hazagyalogoltam a városból egy kis kerülővel :D Hostomék mondták is, hogy nem vagyok normális :D Miután visszaértem, elmentünk boltba, vettünk sört, hazaértünk, iszogattunk és beszélgettünk.

Utolsó napon el akartam menni a Waikiki Beachre fürdeni, ugyanis a 11 nap folyamán NEM VOLTAM óceánban kivéve akkor, amikor Kauain beleestem ruhástól. De az nem olyan. Na és mikor kezd el esni az eső? Mikor??? Hát nem az utolsó napon? :D Úgyhogy inkább az állatkert mellett döntöttem. Kár volt. Azért elmentem a Waikiki Beach felé, hogy ha már nem is fürdök, de legalább csináljak pár képet róla. Hostomék mondták, hogy nem a Waikiki Beach a legszebb Oahun, elég koszos, szóval, ha fürdeni szeretnék, menjek máshova. Ennek ellenére szerintem elég tiszta volt, legalábbis Miamihoz képest :D 

Az állatkert amúgy nagyon gyér volt, viszont találkoztam egy középkorú magyar házaspárral :D vicces volt. Na mindegy, igazi pénzkidobás volt az a hely. Kevés állat volt, ráadásul sokból csak 1 volt, valahol kinn sem voltak az állatok... úgyhogy nagyon nem tetszett. 

Végezetül visszasétáltam a hostomékhoz, összekészülődtem és indultam vissza a repülőtérre, hogy visszarepüljek New Yorkba, azaz Newarkra. Most nem voltam annyira csalódott az Unitedban, ugyanis voltak képernyők az üléseken, úgyhogy tudtam filmezni :D Ráadásul mindegyik filmnél be lehetett állítani az angol feliratot, ami még jobban motivált arra, hogy filmezzek. Ezért a 9.5 órás út alatt 1 percet sem aludtam, hanem filmet néztem. Megnéztem egy 1 órás Forma 1-es dokumentumfilmet az osztrák pályáról, 2 részt a Jóbarátokból, a Förtelmes Főnökök 2-t, valamint a Hamupipőke megfilmesített változatát. Aztán nagyon sokat játszottam a Yatzeeval. :D A mellettem ülő csajon viszont csodálkoztam, ő majdnem végigaludta az egész utat. Kicsit irigyeltem, én sem bántam volna :D 

Newarkra érkezve úgy döntöttem, hogy habár 3-4 órám volt a buszom indulásáig, nem indulok el tömegközlekedéssel, hanem felülök a shuttle busszal, ami odavisz a Port Authority Buszpályaudvarra. Természetesen jó korán odaértem, ezért leültem netezni, enni, és még többet netezni :D A buszon sikerült kicsit aludnom, valamint megírtam 2 képeslapot a táboriaknak, akiket meg akartam lepni velük. 3 óra utazás után meg is érkeztem Winstedbe, ahol már várt a tábori sofőr, David, hogy vigyen a táborba. Jó volt végre visszaérni és pihenni... az új szobámban, ugyanis esküvőre mentem vissza, esküvő alatt pedig olyan helyre kell menni, amit nem használnak a vendégek.

Az esős Maui

Háromnegyed órás repülés után megérkeztünk a második szigetre, Mauira. Kahuluiban szálltunk le, egyből az autókölcsönző felé vettük az irányt. Reméltük, hogy nem járunk úgy, mint Kauain, hiszen Niké megkapta a pénzt a számlájára. Nekem azért kicsit rossz érzésem volt, de nem tudtam megmondani, hogy miért. A dolog hamar kiderült: nem sikerült kibérelni a kocsit, mert pár dollárral kevesebb pénz volt a számlán, mint a bérlés költsége, valamint a kaució. Nem hittük el, hogy megint megtörtént velünk az, ami Kauain megtörtént, ráadásul a rosszabb az volt, hogy Mauin nem volt semmi ismerősöm, aki tudott volna furikázni. Persze a buszközlekedés kicsit jobban nézett ki, mint Kauain, de mivel béreltük a kocsit, ezért nem nagyon néztük meg a buszos lehetőségeket. Mindenesetre odamentünk egy másik ügyintézőhöz már 3-an, hogy meg lehetne-e próbálni még egyszer a dolgot. Valami csoda folytán sikerült mégis, úgyhogy megkaptuk a kocsit :D a csoda azon múlt, hogy elfelejtette felszámolni a 25 év alattiak költségét, ami $100-t jelentett a 4 napra. :D Nem mondom, hogy a világ legszerencsésebb emberei voltunk Mauin, de legalább volt kocsink :D 

Mentünk is a szállásunkra, ami Kiheiben volt egy villaparkban. Nagyon jól nézett ki, a lakás pedig totálisan fel volt szerelve: mosógép, szárító, hűtő, mosogatógép, 2 tévé, hifi, DVD-lejátszó, hajszárító... és a strandra is voltak cuccok. És akkor még egy csomó felszerelést még fel sem soroltam :D Este elmentünk Walmartba bevásárolni és készülünk a következő napra, amikor eljött hozzánk Matt, a villapark egyik dolgozója és elmondta nekünk, hogy miket érdemes megnézni a szigeten. Direkt reggelre időzítettük őt, hogy utána legyen időnk elmenni valamerre. Viszont annyira el voltunk szállva a szállástól, hogy délig csak kinn ültünk a teraszon és beszélgettünk. A parkban volt medence és pezsgőfürdő is, amit természetesen kipróbáltunk! :D

Délután úgy döntöttünk, hogy a sziget nyugati felébe megyünk el, megnézzük a Blow Hole-t, ami az óceánból jövő hullámok hatására felfújja a vizet (vagy valahogy úgy). Elég sokáig kerestük, kocsikáztunk össze-vissza, már majdnem a visszafordulásnál tartottunk, ugyanis el is kezdett szakadni az eső. Egy ideig ültünk a kocsiban, és mivel nagyon nem akart elállni, de még enyhülni sem, nekivetkőztünk és mentünk fürdőruhában :D az 5 perc alatt bőrig áztunk. A délutáni strandolás ezzel pedig ugrott is, mert egyrészt szakadt az eső, másrészt elment tőle már a kedvünk ennyi esőzés után :D viszont elmentünk boltba kaját venni, hazavittük, megettük a teraszon és utána mentünk a medencébe. 

A következő nap szintén kicsit szerencsétlenre sikerült. Reggel kivittük a Grétit szörftanfolyamra, majd Nikével elmentünk egy kis bazárba, majd enni a Mekibe. Miután felvettük Grétit, el akartunk menni az Iao Valley State Parkba, mert azt hallottuk, hogy az csak ilyen 1-2 órás elfoglaltság. Délutánra vissza kellett érnünk a szállásra, ugyanis Gréti és én hivatalosak voltunk egy luaura, ahol a sziget kultúráját mutatták be tánccal, zenével, kajával, piával. Na de vissza az Iao Valleyhez. Egész reggel 7 ágra sütött (azaz égetett) a nap, elindultunk a hegyek felé, és elkezdett szakadni az eső ismételten. Itt már ki sem szálltunk, hogy majd fürdőruhában megyünk be, mert láttuk, hogy $5-ba kerül a parkolás. Úgy döntöttük, hogy meghagyjuk szombatra, hátha akkor jobb lesz az idő. Visszamentünk a szállásra, ahol persze nem esett az eső... :D Délután pedig mentünk a luaura, ami egyszerűen hihetetlenül jó volt, bár drága ($110) is volt. 

A lányok és a fiúk szépek voltak, úgy tekergették a csípőjüket, hogy mind a férfiak, mind a nők elmondhatták, hogy $110-os orgazmusban volt részük :D Annyit lehetett inni, amennyit akartunk (bár én csak 2 pohár koktélt ittam, mert elég erős volt), és annyit ehettünk, amennyi 1 tányérra ráfér - Finnországban sikeresen kifejlesztettem annak a technikáját, hogy hogyan lehet megpakolni a tányért magasra, most újra tudtam használni :D A fő fogás egy egész disznó volt, amit levélbe betekerve a földbe temetnek, és a föld alatt sütik meg. Nagyon finom volt!

A 3. napra a terv a Road to Hana volt. Reméltük, hogy nem leszünk olyan szerencsétlenek, mint az utóbbi 2 napban, ami félig-meddig be is jött, mert nem szakadt az eső, bár az elején kicsit csöpögött. 

Az út hihetetlenül keskeny és kanyargós. Nem lehet belátni egyik kanyart sem, én speciel életveszélyben éreztem magam, mert nem egyszer jöttek velünk szemben úgy, mint az állatok. Vízeséseken és strandokon kívül nem nagyon néztünk meg mást. Viszont elmentünk guavát szedni :D Anikó, aki szintén a szállásunk parkjában dolgozik ajánlott egy helyet, ahova ha felmászunk, akkor kedvünkre szedhetünk guavát. Ki is használtuk. Személy szerint annyit szedtem, hogy már majdnem betegre ettem magam :D Most pl. rá sem tudnék nézni egy guavára sem :D de amúgy nagyon finom. 

Aztán jött az utolsó napunk Mauin. Reggel ki akartunk menni a Haleakala Nemzeti Parkba napfelkeltét nézni. Mivel a napfelkelte reggel 6kor volt, mi pedig 2 órára a helytől, ezért már hajnali 3kor elindultunk. Amikor a táborban felvettem a pulcsit és a hosszú farmert, nem gondoltam volna, hogy azt használni fogom Hawaiin. Tévedtem. Ugyanis ez a hely egy magas hegy (vulkán) tetején volt, a felhők felett! :) Kb. röpködtek a mínuszok, a pulcsiban és a farmerben is fáztam, pedig nem vagyok fázós. Viszont egy gyönyörű látvány táródott elénk. 

Utána mentünk is vissza a szállásra összepakolni, kijelentkezés után pedig ismételten megpróbáltunk elmenni az Iao Valley State Parkba. Most a szerencse velünk volt, ugyanis nem esett, hanem sütött a nap :) Elnéztünk a Walmartba, ettünk, leadtuk a kocsit és mentünk is a reptérre. 

Folytatás a következő bejegyzésben, oda is szeretnék egy kis izgalmat hagyni :)   

Utazás a kalandos Kauai szigeten

Számomra az utazás legjobb része Kauai volt. Elég zűrösen kezdődött a dolog, de a végén nagyon jól jártunk vele. Drága Anyukámnak most megjegyezném, hogy ha magas a vérnyomása, akkor most zárja be a böngésző ablakát :D Bár végülis már nincs miért aggódni :D A helyzet az volt, hogy kocsit akartunk bérelni a következő 4 napra, de nem volt elegendő pénz a Niké számláján, aki bérelte volna a kocsit. Egyedül nekem lett volna pénzem kifizetni a bérlést, de mivel én nem tudok vezetni, a vezetőnek meg a számlának pedig egyeznie kell, ezért sajnos nem jött össze a dolog. Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a szállásra és újra megpróbáljuk másnap reggel a dolgot. Volt ott egy hawaii-i pasi, aki felajánlotta, hogy ő szívesen elvisz minket kocsival a hostelhez. Gondoltuk, mi 3-an vagyunk, ő egyedül, ráadásul ő is úgy bérelt kocsit, nagy bajunk nem lehet, nagy valószínűséggel nem megölni akar. Ezért nagy vidáman pattantunk be a kis kocsiba azzal a gondolattal, hogy lassan a hostelben leszünk. A fenéket! A csávó nagyon akart venni valami kókuszos izét, de minden bolt zárva volt (nem tudom, hogy miért csodálkozott akkorákat, mert már eleve 10 óra elmúlt, ő pedig az ilyen sarki ABC-szerű boltokat próbálta nézegetni). Aztán kitalálta, hogy éhes, meg elment egy nagyobb boltba, amire én már nagyon ideges lettem, mert a legrosszabbat gondoltam. Lelépni viszont nem akartam, ugyanis már 11 óra is elmúlt, nem ismertem a várost, ha lelépek, akkor meg lehet, hogy csak rosszabb lett volna a helyzet. De szerencsére a boltozás után elvitt minket a hostelbe, ahova eleve 9re meg kellett volna érkezni. Előzetesen szólni kell nekik, hogy ha később érünk oda, és akkor az úgy okés. Foglalásnál meg is írtuk nekik, hogy később fogunk érkezni, de Gréti nem írt nekik pár nappal az indulás előtt. Úgyhogy a fogadás szeretett-teljes volt, nem tudtunk becsekkolni, kulcsot pedig nem kaptunk :D elkezdtük nézni az üres szobákat, ugyanis ilyen motel-szerűség volt. Aztán a staff szobát sikerült megtalálnunk, ahol az egyik csávó mondta, hogy melyik szoba lenne a mienk, úgyhogy szerencsére nem maradtunk tető nélkül :D Aztán le is feküdtem aludni, ugyanis már majdnem 2 napja nem aludtam. 

Másnap felkeltünk, de még mindig nem tudtuk, hogy mit csináljunk - kocsink nem volt, ott voltunk egy szigeten, ami leginkább kocsival bejárható, és B tervünk sem nagyon volt láthatóan. Szerencsére még pár héttel előtte Couch Surfingen megismerkedtem egy fiúval, aki ott lakott nem messze, és kapcsolatban maradtam vele, ezért vele tudtam beszélni. Mondta, hogy ő szívesen kibérli nekünk a kocsit és elvisz minket hétvégén, körbemutogatja a szigetet, de hétfőre és keddre nem tud minket bevállalni sajnos. Mi örültünk nagyon neki, egyből igent mondtunk. Pénzügyileg is jól jött ki, mert $360 helyett fizettünk neki $68-at, mert volt valami szerződése az autókölcsönzővel, nem kért biztosítást a kocsira, és még 25 éves is elmúlt. Na meg volt egy ingyen túravezetőnk, aki mindent megmutatott a szigeten, és egy csomó helyen megálltunk fényképezkedni. 

Hétfőn úgy döntöttünk, hogy a Na Pali Coast State Parkba megyünk vissza, ugyanis vasárnap a fiúnak nem volt kedve feljönni velünk oda. Elmondása szerint 2 másik német Couch Surfinges embert is felvitt, aki a 2 mérföldet 3 óra alatt tette meg, őket megvárta, most viszont nem volt kedve várni - meg is értettem. Nekem annyira nem tetszett az ötlet, ugyanis az a hely szintén kocsis hely - a legközelebbi város 10 mérföldre volt a túraútvonaltól egy út végén, ahova csak a turisták járnak. A hétfőnk azzal kezdődött, hogy elmentünk a városba busszal reggel hajnali 7kor. A városban elkezdtünk sétálni, és nekiálltunk stoppolni. USAban nem megengedett a stoppolás, de hát nem volt mit tenni, és a srác is mondta, hogy stoppoljunk nyugodtan. Egy idő után sikerült is a stopp, és elég közel el tudtak minket vinni. A ledobási hely és a túra kezdete között viszont 2 mérföldet még kellett gyalogolni. És hoppá, megjött a hurrikán hatása, elkezdett szakadni az eső, de úgy Istenigazán. Beálltunk egy kis bódé alá és vártuk, hogy valahogy aláhagyjon az eső és fel tudjunk menni. Egyszer csak jött egy ember és kérdezte, hogy felmegyünk-e túrázni, mert le fogja zárni az útvonalat, ugyanis a sok esőzéstől veszélyessé vált, valamint az egyik folyó is annyira megáradt, hogy nehezen lehetett átmenni rajta. Mi viszont úgy voltunk, hogy 3 óra odaút után nem fogunk csak úgy visszafordulni, úgyhogy felmentünk. Szerintem nem volt annyira vészes az út, még otthon vettem egy túraszandált a Deichmannban, amiben annyira nem hittem, de kiderült, hogy nagyon jó volt. Úgyhogy nem csúszkáltam, bármilyen sáros és csúszós volt az út. Amúgy az adrenalin tombolt bennem, ugyanis az út a hegy szélén volt, ha rossz helyen csúszik meg az ember, akkor szépen leesik a hegyoldalról bele az óceánba - túlélés 0%. 

De megcsináltuk! Amúgy a túraútvonal hossza 11 mérföld volt, ebből mintha 4et lehet lemenni, a többihez viszont engedély szükséges. A 2. mérföldnél volt viszont a megtelt folyó, úgyhogy annál visszafordultunk. Voltak ott profi túrázók is bottal, meg mindennel, az egyik átment 2 bottal, de ő is elesett a folyó közepén - hát akkor mi lett volna velünk, akiknek se botjuk, se semmijük nincs :D

Aztán jött a visszaút. Én azon a véleményen voltam, hogy visszafele sokkal könnyebben találunk valakit, aki elvisz a legközelebbi városhoz - hát tévedtem. És pont azért, mert csak turisták voltak ott, akik miért vennének fel stoppolósokat, amikor nekik is kell fizetniük a bérelt kocsiért, stb. stb. Úgyhogy egy hosszú út előtt álltunk. Ráadásul Niké és Gréti nem nagyon segített az elején a stoppolásban, mert szerintük úgysem vesz fel minket senki, mert nincs hely a kocsikban. Egyrészt igazuk volt, mert 3 embert nehezen vesznek fel, de nagyon sok olyan volt arra, ahol csak 2en ültek a kocsiban. Aztán egyszer jött egy nagyobb kocsi trailerrel, akkor már segítettek a lányok is, és lám, megállt a kocsi! Úgyhogy nem kellett legyalogolni a legyalogolhatatlan 10 mérföldet, mert elvittek kocsival :D Hihetetlen volt. 

Úgy érzem, hogy nem lett volna ennyi élményünk a szigeten, ha sikerült volna kibérelnünk a kocsit. Nem biztos, hogy megismertünk volna egy olyan nagyszerű embert, mint a Couch Surfinges fiú, és a stoppolásban sem lett volna részünk - valamint a traileres utazásban sem :D

Szeptember 1-én mentünk tovább Mauira, a következő szigetre. A gyomorgörcs bennünk volt a kocsibérléssel kapcsolatban, de Niké számlájára megérkezett a pénz, úgyhogy kicsit nyugodtabbak lettünk. Kár volt. Hogy miért, folytatás a következő bejegyzésben! ;)