Hazatérés

4 napra visszamentem a táborba. Szerencsére másnap nem kellett sokat dolgozni. Mivel elég meleg volt, az igazgatónő mondta, hogy fél 3kor befejezhetjük a munkát. Ennek nagyon örültem, hiszen annyira éreztem az időeltolódást, hogy ebédkor kb. hozzám sem lehetett szólni, mert nem értettem meg semmit. Este nem éreztem, hogy álmos lennék, 11 után feküdtem le aludni. Másnap reggel viszont annál rosszabb volt a kelés, és munka közben is éreztem, hogy bármelyik pillanatban elalhatok. 

Hogy miért is mentem vissza 4 napra? Csakis az esküvő miatt. Jó pénzt jelent, bár sok munkát is. Csak nem ezen a hétvégén. Nagyon csodálkoztam, körülbelül semmit sem kellett csinálnunk. Néhányszor pakolni kellett pár darab asztalt meg székeket, aztán ennyi. Az egész esküvőt így jellemezném :D egész végig az irodában voltunk, gépeztünk, filmet néztünk... mi jól jártunk, az már biztos :D 

Vasárnap viszont Lacival felkerekedtünk, és hazajöttünk Magyarországra. A nagy búcsúzkodás után David vitt ki minket Winstedre, hogy felüljünk a New Yorkba menő buszra. Az elején beszélgettünk kicsit Lacival, aztán bealudt, úgyhogy elkezdtem telefonozni. Miután beértünk a Port Authoritybe, elmentünk az olasz étterembe, ahol Honoluluból visszaérve is ettem, és benyomtam ugyanazt a menüt. Aztán indultunk is a reptérre, hogy inkább ott várjunk, minthogy későn érjünk oda. A metrón már én is éreztem, hogy lassan bealszok, Laci ott is aludt egy kicsit. Végül fél 5 és 5 között beértünk a JFK-re, a repülőnk meg 22:50-kor indult (volna..). Eleve nem volt megnyitva a check in, gondolom azér, mert a LOT csak 1 gépet indít naponta, minek megnyitni órákkal előtte. Úgyhogy csövezhettünk kinn. Aztán végre megnyitották a check int, pillanatok alatt átvizsgálták a táskáinkat, és még így is volt 2.5 óránk a beszállásig. Nagyok sok dolgot csináltunk, telefonoztunk kicsit, beszélgettünk, Laci olvasott, aludt... elmentem a terminálban sétálni, találtam Starbucks, ahol vettem egy nagy kávét, úgyhogy a következő órákban félóránként jártam WC-re pisilni :D Mikor már végre fél óra volt hátra a beszállásig, bemondták, hogy 1.5 órával később lesz a beszállás... egymásra néztünk Lacival, hogy végülis jó, hogy 2 óra az átszállási időnk Varsóban. Eléggé idegesek voltunk, hogy mi lesz, ha lekéssük a csatlakozást. A repülőn ülve viszont már ki lehetett számolni, hogy viszonylag időben be fogunk érni, lesz 1 óránk az átszállásra. 

A repülő amúgy hihetetlen rossz volt. 3 óra után úgy éreztem, hogy nem vagyok képes tovább ülni azon az ülésen, a stewardessek természetesen ismételten csak lengyelül akartak hozzám beszélni... és még a filmek sem voltak a legjobbak. Megnéztem a Marley és Ént, meg Tom és Jerryt. A maradék időt végig untam. 

Mikor leszálltunk Varsóban, próbáltunk minél gyorsabban leszállni a gépről. Örültem, hogy mivel a háromnegyed gép lengyel, szinte tuti biztos, hogy annyian nem fognak átszállni, azaz szabad utunk lesz a magyar géphez. Na azt csak szerette volna az ember, ugyanis még minden előtt volt az útlevél ellenőrzés, ahova mind a lengyelek, mind az átszállók kötelesek voltak felmutatni az útlevelüket. Szerintem jó pár gép szállhatott le akkor, mert iszonyatosan sokan voltunk. Lassan ment a sor is, ráadásul megjöttek az alkalmazottak is, és őket előnyben részesítették. Na és melyik sorba állnak be? MELYIKBE??? Hát persze, hogy a miénkben :D Aztán a 10. alkalmazott után elég rondán néztem az újakra, akik próbáltak volna odajönni. Szerintem láthatták dühömet, mert aztán átálltak a másik sorba :D Sikerült ott is átmenni, aztán irány - természetesen - a legtávolabbi kapu, ahonnan indul a pesti gép. Lacival futunk, hiszen már csak 10 perc volt a beszállásig, a kapukat meg még nem láttuk. Jött egy kanyar, ééés... TÁSKAELLENŐRZÉÉÉÉÉS, fákk yee! A fejem már 2x akkora volt, na mindegy, betettem mindent. Erre elkezdtek azon problémázni, hogy a fényképezőgép nincs kiszedve a kistáskából. ezért fogták, kiszedték és átnyomták még egyszer a gépen, amivel természetesen tovább lassultunk. Erre meg még a Laci is elkezdett poénkodni velem, amikor leállt, hogy szép lassan felhúzza az övét :D hát mondom elmehet valamerre :D aztán onnantól kezdve kb. tényleg futottunk, és odaértünk a kapunkhoz - megcsináltuk! :D A kapunyitás 5 percet késett, ami pont elég volt ahhoz, hogy megírjam édesanyámnak, hogy elértük a gépet, és, hogy elmenjek WC-re :D 

Az utolsó 1 óra 10 percet kellett túlélni, amit jól eltöltöttünk Lacival amőbázással és beszélgetéssel. Aztán végre landoltunk. A várt tócsi sajnos nem várt anyáékkal, de helyette voltak szendvicseink :D Lacit elvittük egy darabig, aztán indultunk is haza. 

Jó volt ez a 2015-ös nyár. Nagyon sok jó emlékkel lettem gazdagabb, és nagyon sok leckét is kaptam az élettől, amit a jövőben semmiképpen sem fogok elfelejteni. Ezzel zárnám is a blogot 2015-re, és remélhetőleg találkozunk 2016-ban is! :) 

Hogyan csempéssz át egy ananászt, avagy az utam Honoluluba

Délután fél 6kor már a reptéren voltunk Kahuluiban, miközbe a gépeink fél 9kor indultak (Nikéé fél 10kor). Mindenki más irányba ment: a lányok már mentek vissza Magyarországra, Gréti Bostonból, Niké pedig New Yorkból, úgyhogy ők külön-külön mentek. Én pedig Honoluluba. Egy elég olcsó légitársaságot találtam, akikkel $49-ért tudtam repülni Honoluluba. Mikor odaértem, megkérdezte a nőci, hogy nincs-e kedvem előbbi géppel menni, mondjuk 8kor. Hát mondom az nekem tökéletes, legalább előbb ott leszek Honoluluban és nem kell későn zaklatni a hostjaimat, ugyanis Couch Surfinggel kerestem szállást. Na, de a legjobb, hogy mondta a nő, hogy figyeljek arra, hogy 16 lb-nél ne legyen több a táskám. Hát mondom persze, nem lesz több, erre mondta, hogy mérjem csak le nyugodtan. Na már most a napokban vettem egy jó nagy ananászt, de mivel elég sok guavát szedtünk, meg kaptunk mangót, meg találtunk más gyümölcsöket, úgy döntöttem, hogy az ananászt inkább viszem Honoluluba. De hát a kilókat megnyomta a táskában még úgy is, hogy a levelének a nagy részét levágtam. Mivel életemben még sosem mérették le a kézitáskámat, úgy gondoltam, hogy semmi gond nem lesz vele, simán átmegyek vele. Hát nem :D Természetesen a táska nehezebb volt, kis pakolás után kiderült, hogy ha 1 könyvet átteszek a személyes táskámba, akkor csak az ananász az, ami a túlsúlyt adta. Nagy szívfájdalommal kellett tudomásul vennem, hogy meg kell válnom az ananásztól, és nem ehetek egy jó kis Maui Walmartos ananászt :D Megkérdeztem a hölgytől, hogy hol van a kuka, mire ő mondta, hogy a bejáraton kívül. Hawaiin úgy képzeljetek el egy repülőteret, hogy nincs teljesen lezárva (ezért nagyon meleg van még benn is...), folyosók vannak belül is, amik mellett kis kertecskék vannak, a becsekkolás pedig utcára nyílik, semmi bejárat, stb. stb. Na de térjünk vissza arra, hogy hogy dobtam ki (na persze) az ananászt :D szépen kimentem, táska kinyit, ananász megfog, táskába be, táska behúz, és indulás :D boldogan mentem a táskaellenőrzéshez, táskámban az ananásszal. A sztorinak viszont még koránt sincs vége, nehogy azt higgyétek! :D A táskaellenőrzésnél végre megszoktam, hogy cipőt le kell venni, mindentől meg kell válni, stb. stb., úgyhogy az utóbbi időben nem okoztam semmiféle fennakadást. Na de most! Szépen kijött a személyes táskám, a fényképezőgép és a cipőm, már csak a kézipoggyászra vártam. Hát nem kiveszik, hogy meg kell nézniük? Na mondom tuti az ananász, TUTI! Meg volt írva, hogy annak az ananásznak NEM SZABAD elhagynia Mauit. Úgyhogy kezdtem itt is elbúcsúzni a legjobb gyümölcs-barátomtól. Kinyitották a táskámat, belenéztek, egymásra néztek, és csak annyit látok, hogy az egyik nő ilyen "dehülyeezaturista" arccal mondja a másiknak, hogy "ananász". A másik együtt érzett vele, visszacsukták a táskámat, és odaadták. Megkérdeztem, hogy az ananász volt-e a bűnös, mondták, hogy csak meg akarták nézni, hogy tényleg ananászt viszek-e :D Úgyhogy kézen fogva az ananásszal elindultunk a váró felé, ahol megvártam Grétit és Nikét. Kis beszélgetés után elindultam a kapuhoz, ahonnan indult a repülőm. A jegyemre rá volt írva, hogy a 9-es kapuról indul a gépem (Island Air), viszont a kijelzőn 11-es volt. Gondoltam hát igen, a változás jogát fenntartják, úgyhogy nem is hezitáltam tovább, mentem a 11-eshez. Csak ott ülök, várok, erre látom, hogy beáll a Hawaiian Airlines gépe és kezdődik a beszállás. Odamentem a nőhöz, hogy hát ugyan jó helyen vagyok-e, mert ide van kiírva a gépem, de holt nem az a légitársaság, mint ami beállt. És persze mondta, hogy a 9-esről indul. Átmentem a 9-es kapuhoz, ember csak 1-2, odamentem az ott lévő alkalmazotthoz, aki mondta, hogy hát a repülőt lekéstem, de mehetek az eredetivel - húúúúúúúú, ezt megúsztam. Úgyhogy végülis fél 9kor indultam én is :D a repülőn pedig 8an voltunk + a személyzet. Kicsit csodálkoztam. Mikor odaértem Honoluluba, akkor találkoztam egy ellenőrrel, aki mondta, hogy valamelyik nap 3-an voltak a 67 személyes gépen. Én nem értem, hogy hol éri meg a cégnek, na de nem baj, legalább olcsók voltak. 

A következő kihívás a busz volt. Mondták a lányok, hogy a buszokon normálisan ki van írva az állomások neve, meg általában be is mondják a megállók neveit. Úgyhogy ettől annyira nem tartottam. Attól viszont igen, hogy nagyon ritkán mentek a buszok, és miért is ne akkor ment el előttem, amikor még nem voltam a buszmegállóban. Úgyhogy egyből fél órát várhattam a buszra. De eljött az ő ideje is, és mehettem Waikikire, ahol a hostomék is laktak. Egy nagyon kedves, fiatal házaspárnál voltam. Elég kicsi, illetve nagyon kicsi lakásuk volt, volt nekik a szobájuk és a fürdő, és ennyi, kifújt. Ennek ellenére nagyon hangulatos volt. Kicsit beszélgettünk és mentünk is lefeküdni. 

Másnap a Valley Of Temples emlékműhöz mentem el, ami Honolulutól van nem messze. Hallottam, hogy a honolului buszok nem a legpontosabbak, elég lazán veszik a menetrendet, valamint a hostom is mondta, hogy leginkább késnek a buszok. Korán csak akkor jöhet, ha már nagyon sokat késik, ugyanis, ha te odamész óra 30ra az óra 45ös buszhoz, lehet, hogy már menni fog óra 40kor, de akkor is azért, mert az még az előző. Busszal viszont általában bárhova el lehet jutni a szigetre, de elég valószínű, hogy át kell szállni minimum 1szer. Velem ez meg is történt. Az átszállásnál körülbelül háromnegyed órát vártam. Kezdtem azt hinni, hogy a buszmegállóban lévő hajléktalanok is azért váltak hajléktalanná, mert már olyan régóta várták a buszukat. Na jó, ez bunkó volt. De amúgy, ha már a hajléktalanoknál tartunk... iszonyatosan sokan vannak Honoluluban, ezért úgymond csalódás volt az a város. Nagyon sokan mennek Honoluluba csak azért, hogy hajléktalanok legyenek, ugyanis az időjárás kitűnő az egész évben, ételt meg könnyen lehet passzolni. Nem 1 utcát láttam tele sátorral, és körülbelül minden felszerelésük megvolt: a nagy sátor, bőrönd, szörfdeszka. pecabot... és még lehetne sorolni.

A Valley of Temples után leginkább a városban sétálgattam. Mikor leszálltam a buszról megláttam a kedvenc ruhaüzletemet, a Rosst, ahova iszonyat gyorsasággal berohantam, hogy eltöltsek minimum 2 órát a ruhakereséssel. Vettem is végül 2 pólót :) Aztán elindultam a Chinatownba, ahol ittam egy iszonyat rossz és drága bubble teát, és mentem a városközpontba. Úgy gondoltam, hogy kicsit sétálgatok és felülök a buszra, hiszen Waikiki nem volt túl közel a városközponthoz, kb. 20-30 perc. De le akartam menni az óceánpartra, úgyhogy lesétáltam. Aztán láttam, hogy nincs olyan messze az egyik park, amit ajánlottak interneten, hogy érdemes megnézni. Ezért elsétáltam oda is. Aztán csak azt vettem észre, hogy végülis már a hostomék lakása sincs olyan messze, úgyhogy szépen hazagyalogoltam a városból egy kis kerülővel :D Hostomék mondták is, hogy nem vagyok normális :D Miután visszaértem, elmentünk boltba, vettünk sört, hazaértünk, iszogattunk és beszélgettünk.

Utolsó napon el akartam menni a Waikiki Beachre fürdeni, ugyanis a 11 nap folyamán NEM VOLTAM óceánban kivéve akkor, amikor Kauain beleestem ruhástól. De az nem olyan. Na és mikor kezd el esni az eső? Mikor??? Hát nem az utolsó napon? :D Úgyhogy inkább az állatkert mellett döntöttem. Kár volt. Azért elmentem a Waikiki Beach felé, hogy ha már nem is fürdök, de legalább csináljak pár képet róla. Hostomék mondták, hogy nem a Waikiki Beach a legszebb Oahun, elég koszos, szóval, ha fürdeni szeretnék, menjek máshova. Ennek ellenére szerintem elég tiszta volt, legalábbis Miamihoz képest :D 

Az állatkert amúgy nagyon gyér volt, viszont találkoztam egy középkorú magyar házaspárral :D vicces volt. Na mindegy, igazi pénzkidobás volt az a hely. Kevés állat volt, ráadásul sokból csak 1 volt, valahol kinn sem voltak az állatok... úgyhogy nagyon nem tetszett. 

Végezetül visszasétáltam a hostomékhoz, összekészülődtem és indultam vissza a repülőtérre, hogy visszarepüljek New Yorkba, azaz Newarkra. Most nem voltam annyira csalódott az Unitedban, ugyanis voltak képernyők az üléseken, úgyhogy tudtam filmezni :D Ráadásul mindegyik filmnél be lehetett állítani az angol feliratot, ami még jobban motivált arra, hogy filmezzek. Ezért a 9.5 órás út alatt 1 percet sem aludtam, hanem filmet néztem. Megnéztem egy 1 órás Forma 1-es dokumentumfilmet az osztrák pályáról, 2 részt a Jóbarátokból, a Förtelmes Főnökök 2-t, valamint a Hamupipőke megfilmesített változatát. Aztán nagyon sokat játszottam a Yatzeeval. :D A mellettem ülő csajon viszont csodálkoztam, ő majdnem végigaludta az egész utat. Kicsit irigyeltem, én sem bántam volna :D 

Newarkra érkezve úgy döntöttem, hogy habár 3-4 órám volt a buszom indulásáig, nem indulok el tömegközlekedéssel, hanem felülök a shuttle busszal, ami odavisz a Port Authority Buszpályaudvarra. Természetesen jó korán odaértem, ezért leültem netezni, enni, és még többet netezni :D A buszon sikerült kicsit aludnom, valamint megírtam 2 képeslapot a táboriaknak, akiket meg akartam lepni velük. 3 óra utazás után meg is érkeztem Winstedbe, ahol már várt a tábori sofőr, David, hogy vigyen a táborba. Jó volt végre visszaérni és pihenni... az új szobámban, ugyanis esküvőre mentem vissza, esküvő alatt pedig olyan helyre kell menni, amit nem használnak a vendégek.

Az esős Maui

Háromnegyed órás repülés után megérkeztünk a második szigetre, Mauira. Kahuluiban szálltunk le, egyből az autókölcsönző felé vettük az irányt. Reméltük, hogy nem járunk úgy, mint Kauain, hiszen Niké megkapta a pénzt a számlájára. Nekem azért kicsit rossz érzésem volt, de nem tudtam megmondani, hogy miért. A dolog hamar kiderült: nem sikerült kibérelni a kocsit, mert pár dollárral kevesebb pénz volt a számlán, mint a bérlés költsége, valamint a kaució. Nem hittük el, hogy megint megtörtént velünk az, ami Kauain megtörtént, ráadásul a rosszabb az volt, hogy Mauin nem volt semmi ismerősöm, aki tudott volna furikázni. Persze a buszközlekedés kicsit jobban nézett ki, mint Kauain, de mivel béreltük a kocsit, ezért nem nagyon néztük meg a buszos lehetőségeket. Mindenesetre odamentünk egy másik ügyintézőhöz már 3-an, hogy meg lehetne-e próbálni még egyszer a dolgot. Valami csoda folytán sikerült mégis, úgyhogy megkaptuk a kocsit :D a csoda azon múlt, hogy elfelejtette felszámolni a 25 év alattiak költségét, ami $100-t jelentett a 4 napra. :D Nem mondom, hogy a világ legszerencsésebb emberei voltunk Mauin, de legalább volt kocsink :D 

Mentünk is a szállásunkra, ami Kiheiben volt egy villaparkban. Nagyon jól nézett ki, a lakás pedig totálisan fel volt szerelve: mosógép, szárító, hűtő, mosogatógép, 2 tévé, hifi, DVD-lejátszó, hajszárító... és a strandra is voltak cuccok. És akkor még egy csomó felszerelést még fel sem soroltam :D Este elmentünk Walmartba bevásárolni és készülünk a következő napra, amikor eljött hozzánk Matt, a villapark egyik dolgozója és elmondta nekünk, hogy miket érdemes megnézni a szigeten. Direkt reggelre időzítettük őt, hogy utána legyen időnk elmenni valamerre. Viszont annyira el voltunk szállva a szállástól, hogy délig csak kinn ültünk a teraszon és beszélgettünk. A parkban volt medence és pezsgőfürdő is, amit természetesen kipróbáltunk! :D

Délután úgy döntöttünk, hogy a sziget nyugati felébe megyünk el, megnézzük a Blow Hole-t, ami az óceánból jövő hullámok hatására felfújja a vizet (vagy valahogy úgy). Elég sokáig kerestük, kocsikáztunk össze-vissza, már majdnem a visszafordulásnál tartottunk, ugyanis el is kezdett szakadni az eső. Egy ideig ültünk a kocsiban, és mivel nagyon nem akart elállni, de még enyhülni sem, nekivetkőztünk és mentünk fürdőruhában :D az 5 perc alatt bőrig áztunk. A délutáni strandolás ezzel pedig ugrott is, mert egyrészt szakadt az eső, másrészt elment tőle már a kedvünk ennyi esőzés után :D viszont elmentünk boltba kaját venni, hazavittük, megettük a teraszon és utána mentünk a medencébe. 

A következő nap szintén kicsit szerencsétlenre sikerült. Reggel kivittük a Grétit szörftanfolyamra, majd Nikével elmentünk egy kis bazárba, majd enni a Mekibe. Miután felvettük Grétit, el akartunk menni az Iao Valley State Parkba, mert azt hallottuk, hogy az csak ilyen 1-2 órás elfoglaltság. Délutánra vissza kellett érnünk a szállásra, ugyanis Gréti és én hivatalosak voltunk egy luaura, ahol a sziget kultúráját mutatták be tánccal, zenével, kajával, piával. Na de vissza az Iao Valleyhez. Egész reggel 7 ágra sütött (azaz égetett) a nap, elindultunk a hegyek felé, és elkezdett szakadni az eső ismételten. Itt már ki sem szálltunk, hogy majd fürdőruhában megyünk be, mert láttuk, hogy $5-ba kerül a parkolás. Úgy döntöttük, hogy meghagyjuk szombatra, hátha akkor jobb lesz az idő. Visszamentünk a szállásra, ahol persze nem esett az eső... :D Délután pedig mentünk a luaura, ami egyszerűen hihetetlenül jó volt, bár drága ($110) is volt. 

A lányok és a fiúk szépek voltak, úgy tekergették a csípőjüket, hogy mind a férfiak, mind a nők elmondhatták, hogy $110-os orgazmusban volt részük :D Annyit lehetett inni, amennyit akartunk (bár én csak 2 pohár koktélt ittam, mert elég erős volt), és annyit ehettünk, amennyi 1 tányérra ráfér - Finnországban sikeresen kifejlesztettem annak a technikáját, hogy hogyan lehet megpakolni a tányért magasra, most újra tudtam használni :D A fő fogás egy egész disznó volt, amit levélbe betekerve a földbe temetnek, és a föld alatt sütik meg. Nagyon finom volt!

A 3. napra a terv a Road to Hana volt. Reméltük, hogy nem leszünk olyan szerencsétlenek, mint az utóbbi 2 napban, ami félig-meddig be is jött, mert nem szakadt az eső, bár az elején kicsit csöpögött. 

Az út hihetetlenül keskeny és kanyargós. Nem lehet belátni egyik kanyart sem, én speciel életveszélyben éreztem magam, mert nem egyszer jöttek velünk szemben úgy, mint az állatok. Vízeséseken és strandokon kívül nem nagyon néztünk meg mást. Viszont elmentünk guavát szedni :D Anikó, aki szintén a szállásunk parkjában dolgozik ajánlott egy helyet, ahova ha felmászunk, akkor kedvünkre szedhetünk guavát. Ki is használtuk. Személy szerint annyit szedtem, hogy már majdnem betegre ettem magam :D Most pl. rá sem tudnék nézni egy guavára sem :D de amúgy nagyon finom. 

Aztán jött az utolsó napunk Mauin. Reggel ki akartunk menni a Haleakala Nemzeti Parkba napfelkeltét nézni. Mivel a napfelkelte reggel 6kor volt, mi pedig 2 órára a helytől, ezért már hajnali 3kor elindultunk. Amikor a táborban felvettem a pulcsit és a hosszú farmert, nem gondoltam volna, hogy azt használni fogom Hawaiin. Tévedtem. Ugyanis ez a hely egy magas hegy (vulkán) tetején volt, a felhők felett! :) Kb. röpködtek a mínuszok, a pulcsiban és a farmerben is fáztam, pedig nem vagyok fázós. Viszont egy gyönyörű látvány táródott elénk. 

Utána mentünk is vissza a szállásra összepakolni, kijelentkezés után pedig ismételten megpróbáltunk elmenni az Iao Valley State Parkba. Most a szerencse velünk volt, ugyanis nem esett, hanem sütött a nap :) Elnéztünk a Walmartba, ettünk, leadtuk a kocsit és mentünk is a reptérre. 

Folytatás a következő bejegyzésben, oda is szeretnék egy kis izgalmat hagyni :)   

Utazás a kalandos Kauai szigeten

Számomra az utazás legjobb része Kauai volt. Elég zűrösen kezdődött a dolog, de a végén nagyon jól jártunk vele. Drága Anyukámnak most megjegyezném, hogy ha magas a vérnyomása, akkor most zárja be a böngésző ablakát :D Bár végülis már nincs miért aggódni :D A helyzet az volt, hogy kocsit akartunk bérelni a következő 4 napra, de nem volt elegendő pénz a Niké számláján, aki bérelte volna a kocsit. Egyedül nekem lett volna pénzem kifizetni a bérlést, de mivel én nem tudok vezetni, a vezetőnek meg a számlának pedig egyeznie kell, ezért sajnos nem jött össze a dolog. Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a szállásra és újra megpróbáljuk másnap reggel a dolgot. Volt ott egy hawaii-i pasi, aki felajánlotta, hogy ő szívesen elvisz minket kocsival a hostelhez. Gondoltuk, mi 3-an vagyunk, ő egyedül, ráadásul ő is úgy bérelt kocsit, nagy bajunk nem lehet, nagy valószínűséggel nem megölni akar. Ezért nagy vidáman pattantunk be a kis kocsiba azzal a gondolattal, hogy lassan a hostelben leszünk. A fenéket! A csávó nagyon akart venni valami kókuszos izét, de minden bolt zárva volt (nem tudom, hogy miért csodálkozott akkorákat, mert már eleve 10 óra elmúlt, ő pedig az ilyen sarki ABC-szerű boltokat próbálta nézegetni). Aztán kitalálta, hogy éhes, meg elment egy nagyobb boltba, amire én már nagyon ideges lettem, mert a legrosszabbat gondoltam. Lelépni viszont nem akartam, ugyanis már 11 óra is elmúlt, nem ismertem a várost, ha lelépek, akkor meg lehet, hogy csak rosszabb lett volna a helyzet. De szerencsére a boltozás után elvitt minket a hostelbe, ahova eleve 9re meg kellett volna érkezni. Előzetesen szólni kell nekik, hogy ha később érünk oda, és akkor az úgy okés. Foglalásnál meg is írtuk nekik, hogy később fogunk érkezni, de Gréti nem írt nekik pár nappal az indulás előtt. Úgyhogy a fogadás szeretett-teljes volt, nem tudtunk becsekkolni, kulcsot pedig nem kaptunk :D elkezdtük nézni az üres szobákat, ugyanis ilyen motel-szerűség volt. Aztán a staff szobát sikerült megtalálnunk, ahol az egyik csávó mondta, hogy melyik szoba lenne a mienk, úgyhogy szerencsére nem maradtunk tető nélkül :D Aztán le is feküdtem aludni, ugyanis már majdnem 2 napja nem aludtam. 

Másnap felkeltünk, de még mindig nem tudtuk, hogy mit csináljunk - kocsink nem volt, ott voltunk egy szigeten, ami leginkább kocsival bejárható, és B tervünk sem nagyon volt láthatóan. Szerencsére még pár héttel előtte Couch Surfingen megismerkedtem egy fiúval, aki ott lakott nem messze, és kapcsolatban maradtam vele, ezért vele tudtam beszélni. Mondta, hogy ő szívesen kibérli nekünk a kocsit és elvisz minket hétvégén, körbemutogatja a szigetet, de hétfőre és keddre nem tud minket bevállalni sajnos. Mi örültünk nagyon neki, egyből igent mondtunk. Pénzügyileg is jól jött ki, mert $360 helyett fizettünk neki $68-at, mert volt valami szerződése az autókölcsönzővel, nem kért biztosítást a kocsira, és még 25 éves is elmúlt. Na meg volt egy ingyen túravezetőnk, aki mindent megmutatott a szigeten, és egy csomó helyen megálltunk fényképezkedni. 

Hétfőn úgy döntöttünk, hogy a Na Pali Coast State Parkba megyünk vissza, ugyanis vasárnap a fiúnak nem volt kedve feljönni velünk oda. Elmondása szerint 2 másik német Couch Surfinges embert is felvitt, aki a 2 mérföldet 3 óra alatt tette meg, őket megvárta, most viszont nem volt kedve várni - meg is értettem. Nekem annyira nem tetszett az ötlet, ugyanis az a hely szintén kocsis hely - a legközelebbi város 10 mérföldre volt a túraútvonaltól egy út végén, ahova csak a turisták járnak. A hétfőnk azzal kezdődött, hogy elmentünk a városba busszal reggel hajnali 7kor. A városban elkezdtünk sétálni, és nekiálltunk stoppolni. USAban nem megengedett a stoppolás, de hát nem volt mit tenni, és a srác is mondta, hogy stoppoljunk nyugodtan. Egy idő után sikerült is a stopp, és elég közel el tudtak minket vinni. A ledobási hely és a túra kezdete között viszont 2 mérföldet még kellett gyalogolni. És hoppá, megjött a hurrikán hatása, elkezdett szakadni az eső, de úgy Istenigazán. Beálltunk egy kis bódé alá és vártuk, hogy valahogy aláhagyjon az eső és fel tudjunk menni. Egyszer csak jött egy ember és kérdezte, hogy felmegyünk-e túrázni, mert le fogja zárni az útvonalat, ugyanis a sok esőzéstől veszélyessé vált, valamint az egyik folyó is annyira megáradt, hogy nehezen lehetett átmenni rajta. Mi viszont úgy voltunk, hogy 3 óra odaút után nem fogunk csak úgy visszafordulni, úgyhogy felmentünk. Szerintem nem volt annyira vészes az út, még otthon vettem egy túraszandált a Deichmannban, amiben annyira nem hittem, de kiderült, hogy nagyon jó volt. Úgyhogy nem csúszkáltam, bármilyen sáros és csúszós volt az út. Amúgy az adrenalin tombolt bennem, ugyanis az út a hegy szélén volt, ha rossz helyen csúszik meg az ember, akkor szépen leesik a hegyoldalról bele az óceánba - túlélés 0%. 

De megcsináltuk! Amúgy a túraútvonal hossza 11 mérföld volt, ebből mintha 4et lehet lemenni, a többihez viszont engedély szükséges. A 2. mérföldnél volt viszont a megtelt folyó, úgyhogy annál visszafordultunk. Voltak ott profi túrázók is bottal, meg mindennel, az egyik átment 2 bottal, de ő is elesett a folyó közepén - hát akkor mi lett volna velünk, akiknek se botjuk, se semmijük nincs :D

Aztán jött a visszaút. Én azon a véleményen voltam, hogy visszafele sokkal könnyebben találunk valakit, aki elvisz a legközelebbi városhoz - hát tévedtem. És pont azért, mert csak turisták voltak ott, akik miért vennének fel stoppolósokat, amikor nekik is kell fizetniük a bérelt kocsiért, stb. stb. Úgyhogy egy hosszú út előtt álltunk. Ráadásul Niké és Gréti nem nagyon segített az elején a stoppolásban, mert szerintük úgysem vesz fel minket senki, mert nincs hely a kocsikban. Egyrészt igazuk volt, mert 3 embert nehezen vesznek fel, de nagyon sok olyan volt arra, ahol csak 2en ültek a kocsiban. Aztán egyszer jött egy nagyobb kocsi trailerrel, akkor már segítettek a lányok is, és lám, megállt a kocsi! Úgyhogy nem kellett legyalogolni a legyalogolhatatlan 10 mérföldet, mert elvittek kocsival :D Hihetetlen volt. 

Úgy érzem, hogy nem lett volna ennyi élményünk a szigeten, ha sikerült volna kibérelnünk a kocsit. Nem biztos, hogy megismertünk volna egy olyan nagyszerű embert, mint a Couch Surfinges fiú, és a stoppolásban sem lett volna részünk - valamint a traileres utazásban sem :D

Szeptember 1-én mentünk tovább Mauira, a következő szigetre. A gyomorgörcs bennünk volt a kocsibérléssel kapcsolatban, de Niké számlájára megérkezett a pénz, úgyhogy kicsit nyugodtabbak lettünk. Kár volt. Hogy miért, folytatás a következő bejegyzésben! ;)

Utazás Hawaiira - avagy a legr(h)osszabb 1.5 nap

4 nap munka állt előttem north adamsi visszatérésem után. Azt hittem, hogy sosem jön el, annyira vártam már az utazást. Ugyanakkor nem, ugyanis a tábor és Hawaii között nagyon hosszú út volt. A repülőjegy megvételénél inkább azt vettem figyelembe, hogy honnan indul a legolcsóbb repülő - ami ebben az esetben Philadelphiára esett. Hát az sincs közel, az már biztos. 

Csütörtökön délig dolgoztam reggel 8tól, ugyanis a ruháim még a mosodában voltak, úgyhogy azt össze akartam még pakolni. 5kor viszont indultunk is Daviddel a fél órára lévő buszmegállóhoz kocsival. Onnan New Yorkba mentem a 3 órás buszúttal. Este 9re oda is értem, ahonnan indult tovább a busz Philadelphiába 23:20kor. Habár kellett egy kicsit sétálni a másik buszig, de így is hihetetlen sok szabadidőm volt, körülbelül 1 órát ültem a Port Authorityn és neteztem. Philadelphiába 1.5 órás volt az út, hajnali fél 2re oda is értem. A buszon kicsit tudtam aludni, aminek örültem, ugyanis tudtam, hogy Philadelphiában semmiképpen sem szabad elaludnom, hiszen a vasútállomáson fogok csövezni hajnali fél 5ig, amikor elindul az első metró a repülőtérre. Nem hallottam túl sok jót Philadelphia belvárosáról a biztonsággal kapcsolatban, meg jómagam sem voltam elragadtatva a várostól, amikor megálltunk ott a Boston - Washington buszút alatt még 1. évemben. Ennek ellenére nem volt semmi probléma, és még net is volt az állomáson - úgyhogy itt sem unatkoztam annyira. Meg rejtvényt fejtettem. El is jött a fél 5, amikor kimentem a repülőtérre, bejelentkeztem és vártam a fél 9es gépet, hogy végre beálljon, felszállhassak rá és elinduljon Denverbe (az út 4.5 óra volt). Be akartam kapcsolni valami filmet, valamiért a gépen hihetetlen gyorsasággal el tudok aludni bármilyen filmen. Általában filmen nem tudok elaludni, és általában a gépen sem, de a kettőt összevetve valahogy mégis sikerül :D Na mindegy! Aztán jött a bökkenő: beszálltam a gépbe és közölték a tömeggel, hogy hát le kell tölteni egy alkalmazást, amin keresztül lehet nézni filmeket a telefonon, laptopon, tableten, stb. stb. Ennek azért is "örültem" nagyon, mert a telefonom nem volt teljesen feltöltve, úgyhogy úgy döntöttem, hogy nem fogom lemeríteni az első gépen, mikor a második gép 7.5 órás lesz, és az 1 órás átszállás alatt nem nagyon lesz időm telefont tölteni. Elővettem a rejtvényújságomat, és fejtettem. Elég hamar elment azért az a 4.5 óra. Szívem legmélyén kívántam, hogy a nagy gépen legyen beépített képernyő, hogy tudjak valamit csinálni, mert a 7.5 órát tuti nem fogom kibírni nélküle. Hát nem! NEM! Ott is eljátszották ugyanazt, mint a Philadelphia-Denver útvonalon :D úgyhogy folytattam tovább a rejtvényfejtést, Nevada felett bámultam ki az ablakon, hogy mekkora sivatag van alattunk és próbáltam aludni, ugyanis egyedül voltam a 2 személyes helyen. Ment is volna, ha a stewardess nem keltett volna fel, hogy üljek fel. Az út ugyanis eléggé rázkódós volt, amint elhagytuk Kaliforniát és az óceán felett voltunk, állandóan támadták a gépet a különböző szelek. Mert ami a legjobb volt: Hawaii felé több hurrikán is ment. Na mindegy. Azért az a 7.5 óra is eltelt, és végre leszállhattam a gépről. Negatív reklám, de United Airlinesszal mentem. Ráadásul egyik gépen sem adtak enni, csak italt. Biztos gondolták, hogy ha ki tudtam fizetni $710-et, akkor az a $10-os szendvics már nem kerül semmibe :D hát tévedtek. Én viszont felkészültem az útra 4 bagellel és fél tonna csokival és M&M-mel :D nem haltam éhen szerencsére. Hawaii idő szerint délután 3ra értem oda, ahol át kellett mennem a szigetek közötti járatok termináljára, ugyanis este fél 9kor onnan indult a repülőnk Lihuebe, Kauai szigetre. És miért is ne pont itt nem volt ingyenes internet :D Hát gondoltam nem akarok 4 órát ott üldögélni és várni a megváltást, mert elég volt azt csinálnom az elmúlt 7.5 óra alatt :D Úgyhogy befizettem egy 2 órás internetre, ami érdekes módon több ideig is működött. Elég valószínű, hogy az engedélyem nélkül levontak még valamennyi időt netre, de még nem néztem meg. 

A lányok azt mondták, hogy 7re ott lesznek a reptéren, ami nem nagyon következett be. El is kezdtem már izgulni, de fél 8kor meg főleg, amikor már a gép is beállt és már majdnem csak kezdődött a beszállítás. Aztán végül megérkeztek, felszálltunk a gépre, és mentünk is Lihuebe. Este negyed 10-re oda is értünk, és véget ért a hosszú utazás augusztus 27. 17:00 és augusztus 29. 03:00 között keleti idő szerint :D

Utazás - North Adams

Tábor utolsó előtti napján Jaimie és Kim elhívott sétálni az erdőbe. Jaimievel körülbelül naponta szoktunk menni, ahol kb. elpanaszolom neki a napi bánatomat, utána pedig jókat csevegünk. Egyszer csak mondta, hogy jövőre Dél-Dakotába készülnek költözni, ami azt jelenti, hogy nem jön vissza. Persze egyből ingerült lettem, hiszen ő az, aki a legtöbb logikával rendelkezik a konyhában, mi lesz, ha ő is elmegy? Persze egyből az volt a reakcióm, hogy ők aztán tuti nem mennek Dél-Dakotába, vagy, ha igen, akkor is visszajön Jaimie a táborba :D Mondták, hogy de legalább meglátogathatom őket egy másik államban, ami jól hangzik, de az csak 1-2 hét lenne, ha itt dolgozna, akkor meg 8 hét :D egészen más a kettő. Aztán mondták, hogy menjek el velük North Adamsbe velük. A tábornak szombati napon volt vége, azután összepakoltunk és mentünk is North Adamsbe. Jaimie hazavitte Suet, én pedig Kimmel mentem egy kocsiba, akinek elmondtam a nyári fájdalmaimat, és jól kibeszéltük az embereket. Leginkább Suet, ugyanis az utolsó héten nagyon sok marhaságot mondott a Petrának. Ami a legtutibb, az az, hogy nagyon zavarja, hogy magyarul merünk beszélni a Petrával. Ez olyan, hogy az előző években sokkal többet beszéltünk magyarul a Tündivel, a Petra viszont hajlandó angolul kommunikálni, akár akkor is, amikor nincs körülöttünk senki. Igaz, hogy a végén már többször beszélt hozzám magyarul, de hát persze, egy idő után belefárad az ember a sok angolba. Na, de a lényeg, hogy olyat szólt be a Petrának, hogy nekünk nem szabadna a magyart használni a táborban, vagy, ha igen, akkor csak a szobánkban, ott is csak akkor, ha becsukjuk az ajtót, mert őt nagyon zavarja. Hát én kérek elnézést :D Nehogy már ő mondja meg, hogy mikor és hol használjam a saját anyanyelvemet... meg minek beszéljek angolul a magyarhoz, amikor ketten vagyunk? Vagy mindig számítsak arra, hogy 5 percen belül ott lesz egy amerikai és csatlakozni akar a beszélgetéshez? Na mindegy. Ezt elmondtuk több embernek is, kicsit kikeltek a hitükből. Kezd öregedni a nő, és egyre elviselhetetlenebb lesz. Már várom a jövő évet, hogy milyen hülyeségeket fog azon felül kitalálni, hogy hogy ne beszéljünk magyarul, meg hogy gyorsan megyek a kocsival :D

Szóval visszatérve North Adamsre. Ez a város az Appalache-hegység egyik legfőbb városa Massachusetts államban. Nem messze tőle van Massachusetts legmagasabb pontja, a Mount Greylock. Igaz, hogy szombaton nem mentünk fel rá, viszont elmentünk arra a helyre, ahol Jaimie és Kim összeházasodott. Ez egy nagyon szép erdő volt tóval.

Hihetetlen, eléggé sárgultam az irigységtől :D Aztán hazamentünk és Catant játszottunk, ahol embargót vezettek be ellenem, viszont amikor rabolni kellett mástól, akkor mindig egymástól rabolt Kim és Jaimie :D És valami műsort néztünk a TVben vicces videókkal. 

Másnap délelőtt sajnos nem mentünk sehova, ugyanis interjúm volt Németországba. Utána viszont felmentünk Greylockra, ahol eléggé ködös volt az idő, de egy idő után jó képeket sikerült csinálni. 

És elmentünk egy antik boltba, ahol vettem egy könyvet, és egy másik dolgot, amit nem írok le, mert csak lelőném a poént az otthoniak - főleg a tesóm - előtt :D Aztán sajnos elég hamar vége lett a napnak és hoztak vissza a táborba :( Ahol sajnos el kellett búcsúzni nagy bőgések közepette, hiszen ki tudja, hogy mikor fogjuk viszontlátni egymást. Persze ezek után már sejtem, hogy mi lesz a következő utazásom helyszíne: mivel Rapid Citybe (Dél-Dakota) elég drága a repülőjegy, ezért a szomszéd államba, Minnesotába vennék egy repjegyet, ahonnan átbuszoznék Dakotába. Rapid City közelében van a Mount Rushmore, amit mindenképp megnéznék, és utána nemzeti parkoznánk még ott Dakotában, meg jó lenne Wyomingban (beleértve a Yellowstonet) és Coloradoban is. De soká lesz még a jövő nyár sajnos, mindenesetre jó lenne, ha megtörténne.