Élet a konyhában

Egy jó ideje nem írtam már nektek… ami nem azért volt, merthogy nem volt miről írnom, inkább az történt, hogy nagyon sokat dolgozok. Az eddigi évek kb. csak egy álomkép számomra, hogy csak 5-6 órát kell dolgozni. Idén az új főnök behozta a 10 órás munkaidőket, ami kezd motiválni, hogy megírjam a szakdolgozatomat, lediplomázzak és ne egy ilyen pozícióban kelljen dolgoznom a későbbiek folyamán, ugyanis kegyetlen. Nincs bajom a munkával, azzal viszont igen, hogy 10 fokkal magasabb hőmérséklet van a konyhában, mint kinn, és a sok kézmosástól már fájdalmasan ki van száradva a kezem. Kézkrémet pedig hiába használnék, minek, ha úgyis lemosom pár perc után? Na mindegy, szóval 10 órákat dolgozunk már, ami abból tevődik össze, hogy kb. csak naturális anyagokat használunk – ahelyett, hogy elővesszük a mirelit sült krumplit, inkább elővesszük a krumplis zsákot, megmosunk 100 kg krumplit, felszeleteljük és átnyomjuk őket a krumplinyomón. Vagy egy másik példa, ami iszonyatosan húzza a munkaidőt: ahelyett, hogy az előre fagyasztott chicken nuggetseket kitennénk tálcára és azt a sütőbe, inkább elővesszük a csirkemelleket, kisebbre szabdaljuk őket és szépen bepanírozzuk őket. Hát ugye van különbség. Ezek azok a dolgok, amiket már én, salátabáros is megtapasztal, hogy milyen csinálni, mert ez olyan hosszú folyamat, hogy én is beállok, miután végzek a saját munkámmal. Amúgy jómagam továbbra is szeletelem a dolgaimat, és mondhatni már a tábor legnépszerűbb örömlánya vagyok, hiszen senki más nem dolgozik annyi répával és uborkával egy nap, mint én.. :D Ami a salátabárban töltött óráimat megnöveli, az az, hogy már a joghurtokat és a salátaönteteket sem rendelik meg, hanem nekem kell összekevernem őket. Joghurtból természetesen van egy nagyon alap, amit én inkább kefírnek neveznék, minthogy joghurtnak. Mivel unom, hogy csak az van kinn, mindig beleteszek egy jó nagy adag lekvárt, így megvan az ízesített joghurt. Öntetekből is már többet csinálok, beleértve a „Krémes Magyarost” is, ami igazából lengyel, de nem kell senkinek sem tudni róla :D Joghurtot keverem ki majonézzel, mustárral, teszek bele sót, kaprot, aztán mehet is a bödönbe. Szal tényleg, semmi magyart ne keressetek benne, a recept is lengyelt írt – de ha már nemzetiséget kell kiírni, akkor miért ne Magyarországot ismerjék meg a gyerekek?

Staff ügyileg is változott a konyhai összetétel – felvettek 2 hétre egy lányt, akit mi magyarok iszonyatosan nem csípünk, mert nagyon nem veszi a fáradtságot, hogy elkezdjen dolgozni. Dylen is átállt a sötét oldalra, vagyis az kézművesek oldalára, ezért helyette jött egy másik fiú pár nappal ezelőtt, aki még szintén nincs benn a munkában. Végülis nem is lehet elvárni senkitől sem, hogy 2 munkanap után úgy dolgozzon, mint az, aki már több éve itt van. Sue pedig maradt ugyanaz, mint eddig – egyik héten elől voltam neki segíteni, mire beszólt, hogy foglalkozzak a salátabárral és ne neki segítsek, mert már nem segítség az, amit csinálok, hanem elveszem a munkáját. 1 nappal ezelőtt éppen az volt a baja, hogy senki nem ment hozzá oda segíteni, meg tavaly is nem kevésszer panaszkodott rám, hogy nem segítek neki, amikor végzek a saját dolgommal. Úgyhogy most úgy teszek, ahogy kívánta, nem megyek oda neki segíteni, hanem inkább normálisan megeszem a reggelim/ebédem/vacsorám, vagy keringek a salátabárok között, mint egy mérgezett egér.

Az előző hétvégén volt a látogatós nap, amikor jöttek a szülők a kölykökhöz – és amikor nem kellett dolgozni a konyhásoknak. Petra nagyon el akart menni a táborból, de már az elején tudtam, hogy nem lesz belőle semmi, úgyhogy 1 kis apró megjegyzésen kívül nem is próbálkoztam. Az az egy megjegyzés is abból állt, hogy kikértem a padlást, hogy had használjuk, mert nekünk nincs senki látogatónk, meg nem mehetünk el sehova, ezért az egyetlen elfoglaltságunk a gépezés lenne, amit a földszinten úgysem űzhetnénk a sok látogató miatt. Mivel inkább megengedték, hogy a padlást használjuk, gondoltam, hogy nem fogunk eljutni semerre sem. 

De végül a Noémivel megbeszéltük, hogy elmegyünk egy víztározóhoz, és ott elütünk néhány órát, minthogy a zsúfolt táborban legyünk és depizzünk, hogy hozzánk nem jön senki. Így hát neki is indultunk ketten a rengetegnek és a közel háromnegyed órás útnak, hogy odajussunk. Jól éreztünk magunkat, ott voltunk 1.5 órát, lebarnultunk – vagyis csak a Noémi, mert én csak égtem… , zenét hallgattunk, és jól elfáradtunk. Nem is volt olyan problémánk, hogy unatkozunk, az már biztos.

Este pedig megmutattuk egymásnak, hogy igenis összetartó a magyar csapat. Hogy mivel, az titok. Petrát és Leventét eléggé megtalálták azzal, hogy baszogassák a munkájuk miatt, azt állították, hogy nem csapatjátékosok… na ez is egy hosszú sztori, amit itt nem akarok leírni, aki kíváncsi, annak privátban el tudom mondani.

A következő bejegyzésben olvashattok az utazással kapcsolatos terveimről, meg egy két más dologról :)